Mi erős dilemma előtt találtuk magunkat: menjünk-e azonnal síelni, végül is ezért jöttünk, vagy engedjünk a kissé spicces, amúgy szórakoztató német csapatnak (40-es párok) és üljünk le sörözni? Végül nem tudtunk dönteni ezért ittunk egy sört, mondván: mi bajunk lehet, majd utána felmegyünk még csúszni…  Az egy sörből kettő, majd három lett, a 40-es német csapatból meg haverok. Másfél óra után úgy röhögtünk együtt mindenféle utazásos – részükről leginkább lakókocsis – sztorikon, mintha évek óta ismernénk egymást. Buktuk az aznapi síelést, sőt, bezárt a bolt is, ahol ételt vásárolhattunk volna magunknak, mert úgy elszaladt együtt az idő, így előbb a szomszédokkal költöttünk el szerény estebédet, (az ételüket is megosztották velünk, nem csak a sört) aztán naplemente után a kemping mögötti  hotelben folytattuk az evés-ivást.

Nem tudom, hogy csinálják, de jó lenne így megöregedni, (oké: belenőni a felnőttkorba,) nyitottan, vidáman, röhögve. Ahogy ők. Bármikor útra kelnek, bármikor váltanak, és szereznek bármikor új barátokat. Nem unatkoznak, élnek, és folyamatosan kapják szembe az élményeket. Még ha csak egy hétvégényi idejük van akkor is. Ez a lakókocsis dolog nem is rossz műfaj ehhez…