Viki története a túlérőtúrák területére vezet át minket. Ez magyarázza, hogy az eset humortartalmát ő is csak utólag fedezte fel…

Pár éve augusztus végén húgommal kitaláltuk, hogy irány Horvátország. Határozott úti cél nem volt, valami kicsi, eldugott helyet kerestünk. Végül Senj után egy Lucovo nevű falucskában kötöttünk ki. A falu a tengerparti sziklás részre épült, körbe mindenhol fehér sziklák, kövek, több út se gyalog, se autóval nem vezet onnan semerre. Másfél napig tartott minket vissza a zord táj, a hosszan kígyózó, kövekből rakott, szerteágazó másfél méteres falak. Akkor kitaláltuk, hogy a nehézségek ellenére mi mégiscsak elindulunk a part mentén. Persze mindezt 11 óra körül, a legnagyobb napsütésben.

Mentünk egy darabig, leküzdöttünk több kőfalat, majd mikor végképp járhatatlan lett a terep, visszaindultunk. Aztán egyszer csak, miközben éppen egy kőrakásra másztam fel – elájultam… Napszúrást kaptam, de szerencsére pár perc múlva magamhoz tértem.

Ott helyben végül is annyira nem volt vicces, utóbb viszont jót nevettünk magunkon,… A kirándulás eredménye az én részemről egy elég nagy részen felhorzsolt fenék lett, a húgomnak pedig a jó nagy ijedtség, mert ott a semmi közepén segítséget se tudott kérni, így akár nagyobb baj is történhetett volna. Ráadásként a maradék 3 napban alig tudtam a tengerben fürödni a seb miatt.