Rettenthetetlen hőseink sétára indultak, kalandot találtak. Indokolt a jelige választásuk: „Vissza? Soha!”

Párommal görögországi nyaralásunk első estéjén természetesen az volt az első dolgunk, hogy felfedezzük a környéket, a part mentén végig sétálva. Naná, hogy a járatlan utakra esett a választásunk. Kis idő múlva elfogyott lábunk alól a homokos föveny, sziklák állták az utunkat. Két választásunk volt, az egyik hogy visszafordulunk, a másik, hogy felkapaszkodva egy 45 fokos emelkedőn keresünk valami szűk kis csapást, amivel kijuthatunk szorult helyzetünkből. Szerintetek? Vissza, soha! J Így üggyel-bajjal felmásztunk, valahogy úgy hogy, egy lépés előre, egy méter visszacsúszva. De nem adtuk fel, felértünk. Mit ad Isten egy hotel kertjének hátsó részéhez érkeztünk. Újabb válaszút, vissza lefele (amit már csak nadrágféken csúszva tudtunk volna megoldani) vagy keressünk kijáratot megkockáztatva, hogy egy biztonsági őrrel, riasztó berendezéssel, ne adj Isten egy vérmes házőrzővel találkozzunk. A szálloda kihalt volt, még nem indult be a szezon. Óvatosan átosontunk a kerten, a játszótéren, a szálloda oldalához lapulva közelítettük meg a kaput, ami természetesen ZÁRVA volt.

A hotel bejárata egy egyébként forgalmas kis utcára nézett, kb. minden fél percben sétáló párok, kis családok haladtak el előtte. Egy életünk-egy halálunk, ha már eddig eljutottunk megkockáztattuk, hogy átmászunk a kerítésen, ami természetesen kovácsoltvas volt, a legtetején szép kis „keresztapa csináló” hegyes kis végekkel. Kivártuk az alkalmas pillanatot, és hajrá! Akciónknak több szemtanúja is volt, akik megrökönyödve bámultak ránk. Mi pedig a kerítésről leugorva, kis ruhaigazítás után leléptünk a tettek mezejéről, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember fia-lánya így távozzék egy szállodából. Másnap ismételten (de már a legális megközelítési módon) meglátogattuk a hotelt, ott készült a fotó is.